„El tudod képzelni milyen lehet / folyamatosan / halászhálónak érezni magad?” – teszi fel a kérdést Nagy Hajnal Csilla verses regényének beszélője, aki különböző emlékeken keresztül bolyongva úgy érzi, mások élete csak átszűrődik rajta, mint a víz, s néha fennakad benne egy-két érdekesebb részlet. A versesregény ugyanis egy zavarba ejtő, nyugtalanító világot vázol fel, melyben az emlékek letölthetőek, sőt, előadhatóak. Az egyén így könnyűszerrel képessé válik arra, hogy minden kellemetlen emlékétől megszabaduljon, sőt, ezzel együtt, ha kereslet mutatkozik rá, még pénzt is kereshet vele. Ez együtt jár azonban a szubjektum feloldódásával, a tudat fragmentálódásával. Felszabadító dolog elengedni a rossz dolgokat, emellett pedig átélni mindazt az izgalmas és egzotikus élményt, amit mások emlékei kínálhatnak, de végső soron éppen az vész el, ami egyénné teszi az embert. A verses regény ezt a folyamatot viszi színre, mely során a múlt egy-egy konkrét eseménye, sorsfordító pillanat kerül a középpontba, és a beszélő mindent megtesz, hogy azokat ismét megszerezhesse. A cím is tovább erősíti ezt a szimbólumrendszert: a polipok ugyanis olyan különleges lények, melyek nemcsak egy aggyal bírnak: karjaikban olyan fejlett ideggócok, úgynevezett ganglionok találhatók, amelyek másodlagos agyként tudnak funkcionálni. A polipok idegrendszeri fragmentáltsága, a középpont finom feloldódása tökéletes képként sűríti magában mindazt, amit a kötet nyelvi-poétikai és tartalmi-motivikai szinten megvalósít. A kötet a tudatfolyam-regények poétikájából merítve a szubjektum magjáig próbál behatolni, addig, amíg nyelvi eszközeivel erre képes.