Fenyvesi Orsolya prózája minden címkét, műfaji kategóriát levet magáról; erről a mintegy hatvan, bekezdésnyi terjedelmű írásáról is nehéz megmondani, hogy lírai etűdök, naplórészletek, miniesszék, egypercesek, netán versprózák sora. Egy-egy darabról azt is nehéz eldönteni, hogy valamilyen emberi tapasztalatról számol be, vagy a képzelet játékát rögzíti. A szerző sajátos látását jól szemlélteti a kötet első darabja (Olykor-olykor megállok), amelyben arról beszél, hogy időnként, egy-egy századmásodpercre megáll, szoborrá merevedik, és ha ezeket a röpke időmetszetek és mozdulatok összeadódnának, megjelenne a költőnő éteri alakmása. Aztán arról ír, hogy karácsonyra kapott egy szép jegyzetfüzetet, olyan szépet, hogy nem is mer beleírni; de nem is akar naplót vezetni, mert a följegyzések frusztráló módon nélkülözik a teljességet (Kézirat).