Van egy ember, aki számára sem a hallgatás, sem a szavak nem hitelesek. Mégis meg akar szólalni. Hisz a szavakban, még akkor is, ha folyton gyanakszik rájuk. Ezért ír. Klaus Molotov a valóságot keresi, de számára a valóság nem egyetlen hely vagy történet, hanem valami, ami emlékek, álmok és lelkiállapotok egymásba nyíló labirintusán keresztül közelíthető meg. Álmaiban, emlékeiben régi szerelmek, családtagok és elveszített alakok között bolyong. Anyja, nagyija, dédije, keresztkéje, a gyermekkor utcái és a régen hallott dallamok népesítik be ezt a különös világot, ahol a halottak nem tűnnek el végleg, csak átköltöznek az emlékezetbe. Molotov újra és újra megpróbálja lefejteni félelmeiről a lelkét, és lelkéről a félelmeit. Nem tud szeretni, vagy legalábbis azt hiszi magáról, hogy nem tud. Mégis a szeretetet keresi mindenütt: színházak körül bolyongva, műalkotások között, könyvekben, filmekben, régi kapcsolatok romjai között. Olyan, mint egy kis bogár, amely makacsul a fény felé tart. A háttérben mindvégig ott munkál a hit kérdése is: mit jelent hinni, és lehet-e egyáltalán hit nélkül élni. Isten hol eltávolodik, hol egészen közel kerül hozzá. Néha úgy tűnik, Molotov keresi Istent, máskor mintha Isten keresné őt. A hit ebben a könyvben nem bizonyosság, hanem folytonos párbeszéd a hiánnyal, a reménnyel és a szeretet lehetőségével. Molotov nem biztos benne, hogy megtalálja Istent, inkább abban reménykedik, hogy egyszer Isten talál rá. Barnás Márton könyve egyszerre lázálom, gyászmunka, hitvallás és emlékezés. Próza és vers határán mozog, miközben történetek, töredékek, álmok és vallomások épülnek egymásra. Egy ember belső csatája az elmúlással, a hiánnyal és a szeretetéhséggel. Talán ezért szívfitnesz is: a szív újra és újra nekifeszül a veszteségnek, a szerelemnek, a hitnek és az emlékezésnek, hogy valamiképpen elviselhető maradjon az élet. Egy emberé, aki hisz a művészetben, a műalkotások maradandóságában, hisz az anyában annak halálán túl is, és hisz abban, hogy az emlékek nem pusztán a múltról szólnak, hanem továbbírják az életet. A sorok között végig ott húzódik a komfortos állapot keresése. Annak a helynek a keresése, ahol valaha boldog volt: anya, nagyi, dédi, Salgótarján. Annak a szeretetnek a keresése, amely talán nem tűnt el, csak más alakot öltött. És végül ott marad valami, ami makacsul ellenáll a hiábavalóságnak. Bánfi Ákos, festőművész