Géczi János legújabb regényében ismét az ember és az emberi sorsok játsszák a főszerepet, s rögtön feltehetjük a kérdést – kicsit engedve a referenciális olvasat kísértésének –, hogy ugyan mi mást is várnánk egy biológus végzettségű antropológustól. Géczi a kutató nyíltságával és érdeklődésével fordul könyve szereplői felé, nem ítélkezik, nem állít fel igazolandó prekoncepciókat, egyszerűen csak bemutat, láttatja azt, ami szerinte fontos, amit az olvasónak is látnia kell. S mi az, amit látnunk kell? Nem más, mint az élet komplexitása, az egymásba fonódó életek és sorsok csak nehezen szétszálazható szőttese, amely az emlékezés és a megértés dialektikus váltakozása révén (nem is beszélve a feledésről) tárul fel a figyelő tekintet előtt.