Sűrű lírai beszédmód és magas absztrakciós szint jellemzi Ferencz Orsolya versnyelvét, amely még éppen időben mond nem a kísértésnek, és a jelentések teljes szóródását megelőlegezendő egy jól megválasztott konkrét képhez, hétköznapi valóságreferenciához horgonyozza szövegét. A Félálom négy ciklusa váratlan mozgásokkal, éles váltásokkal tartja fenn az olvasók figyelmét. A versek nem adják olcsón magukat, a költő bátran bevonja olvasóit a jelentésalkotás folyamatába, amely nagyobb szabadsággal ruházza fel az e folyamatban résztvevő mindkét felet. A figyelmes befogadók előtt azonban versről versre rajzolódik ki Ferencz Orsolya lírai motívumhálózata, a Félálom magánmitológiája. A szubjektív, alanyi líra absztrakt képekkel lazul fel, s az ego tapasztalatait a nyelv egyszerre előállítja, láthatóvá teszi, de éppen a figurák révén ki is takarja azt. A versek visszaérő motívuma az erdő, melyből sosem láthatjuk a teljes képet, fákat igen, részleteket közelről és távolról, de – miként a szövegekre jellemző szemantikai teret – nem lehet egységes képbe szorítani, nincs olyan halszemoptika az olvasók tarsolyában, ami erre képes lenne. A szövegek frissességét emellett az irónián alapuló humor adja, erre a kötetnyitó vers (Fejlődés) komolyabb egzisztencialista témákat feszegető nyitánya kiváló például szolgál: „Nagy fejlődésben vagyok, / közelítek a nulltól az egy felé. / Soká tart még, mire megszületek, / mire teljesen kinyílik a szemem, / kibontom magamból / az idegen testet”.