A szegedi kutatóorvos, szabadúszó író ezúttal verseskönyvvel jelentkezik, éspedig lírai útirajzokkal. Közelebbi és távolabbi vidékekre kalauzol verseivel, megrajzolva emlékeinek, élményeinek, benyomásainak reflexió-térképét. Számára természetesen az utazás jóval több, mint földrajzi helyváltoztatás, mert ez nála az időben is zajlik, a születéstől a halálig tartó úton levést érzékelteti. Ahogy a kötet bevezetésül szánt versében írja: „Visszafelé telik az idő. / Napokból órák, / Órákból percek / Töredeznek. // Szétmállik a világ: / Szilánkok és por / Halmozódik / Lábnyomaimban” (Bevezetés). Vagyis az úti élményekről sajátos versnyelven számot adó versek a tér-idő koordinátái között tükrözik a szerző benyomásait és nyomukban születő gondolatait, érzéseit, asszociációit, áthallásait. Azt a szellemi keretet, ami szerint „Szűkülő időben / Tágul a tér. / Testem széthullóban, / Lelkem még dacol” (Bevezetés). Mihály András utazásai az életút belátását és a lét idődimenziójának bensőséges átélését is nyújtják. Ez az idő pedig valami egyedülállóan különös dimenzió, hiszen előre is, visszafelé is halad, figyeli a lírai alany minden moccanását, és mindent tud róla (Időutazás).