„E könyv logikus felépítése a bevezetőben vállalt célokat követi. Az első fejezet Bartók saját nyilatkozatai, illetve ismert zenetörténeti tények összefoglalása révén a zeneszerző jazzhez fűződő viszonyát tárgyalja. A disszertáció gerincét adó második, rendkívül gazdag, számos új információval szolgáló fejezet korszakonkénti csopor-tosításban tekinti át nagyjából az 1940-es évektől a jazztörténetben jelentkező Bartók-hatást, először a külföldi példákat, aztán a magya-rokat. A történeti áttekintés után következő fejezet elméleti jellegű: a Bartók-analízis olyan alapfogalmait vizsgálja a jazz kontextusában, mint a tengelyrendszer, az akusztikus skála, a polimodális kromatika, a két utolsó alfejezetben pedig a bartóki ritmika természetét mutatja be, illetve azt a kérdést tárgyalja, hogy az improvizáció milyen szere-pet játszott Bartók kompozíciós gondolkodásában. Ez ágyaz meg aztán a tanulmányt lezáró, analitikus fejezetnek, amelyben Párniczky András kiválasztott példákon keresztül a gyakorlatban mutatja be, miként inspirálta Bartók a jazz-zenészek egymásra következő gene-rációit, kompozícióikban és improvizációikban hogyan jelentek meg Bartók zenéjének stílusjegyei.”