Bányai Paula a szép és tartalmas gondolatok, valamint a fölfokozott, sőt a túlcsorduló érzelmek megszólaltatója. A mérsékelt égöv négy évszakáról úgy zeng, mint a természet különös, egyedi csodájáról, amely azért van, hogy őt boldoggá tegye (Érzelmi skálám ördögi tánca), de ez a fölhangoltság sem akadályozza meg abban, hogy régtől ismert, megkopott képekkel, sablonos szólamokkal éljen: „Az élet egy nagy utazás -- / Benne van sok-sok állomás. / Átrobogni vagy kiszállni is lehet -- / A vonat nélküled tovább mehet” (Felfoghatatlan veszteség); „A költőnek dalból van a lelke -- / Egy-egy rímsor muzsikál benne” (Titkos dallamok). Témái is a szokásosak: a tavasz ébredése, az érzelmek körtánca, a sors megannyi játékszabálya, az örök ünnepek rendje, a csönd szava, az ajándékba kapott naplemente, a boldogság titka, a szeretet ereje, az összezsugorodott világ – a költészet milliószor megírt, elcsépelt toposzai. Csakhogy a még oly ismert témák is valamiféle bizonytalanul billegő, botladozó nyelvezettel, bicegő ritmikával öltenek alakot: „A jégeső sem szerényen érkezett -- / Emberfia itt semmit nem tehet?” (Kánikula margójára); „Hetvenkedni lehet hárman, / Emeld a poharat bátran. / Hölgykoszorú némán nézte, / Hogy szalad az ész vesztébe” (Görbe napok). Olykor egészen triviális rímpárokat alkalmaz, mint: siettem – tettem, érdemes – keserves, bekopogott – osztogatott stb. Bányai Paula négysoros strófákból álló, páros rímű dalos verspróbálkozásaiba időnként a szenvedély visz némi változatosságot: „Háború van, de nem a nagyvilágban, / Belső háború zajlik énem birtokában” (Az önsajnálat fogságában). "www.kello.hu © minden jog fenntartva"