Jon Frederickson világosan bemutatja, hogy egy jó terapeuta nem csupán abban érdekelt, hogy rámutasson páciensei valódi, mélyebb problémáira, hogy feltárja, mikor és milyen eszközökkel csapja be magát az emberek jelentős része, hogyan próbálják apró, majd egyre terebélyesedő élethazugságaikkal komfortosabbá tenni a megélt valóságot; nem, eddig ez csak a rideg módszertani része a terápiának, a szike, amellyel a terapeuta feltárja a lélekben éktelenkedő tályogot; a valódi – közös – munka ezt követően indul el (legalábbis jó esetben), mely során a terapeuta és a páciens együtt törekszik arra, hogy begyógyítsa ezeket a sebeket, hogy a korábbi hazugságok helyére az elfogadást vagy éppen az elengedést állítsák.