Jó húsz évvel ezelőtt kezembe került a Nyugat című folyóirat egyik első, 1908-as száma, amelyben először közölnek Csáth Géza-novellát, s a lapszám akkori birtokosa megkért néhány ismert költőt, írót, hogy írjanak már pársoros megjegyzést A varázsló kertje című írás mellé az oldal margójára. Csak három bejegyzésre emlékszem, az Adyéra, Kosztolányiéra, Mikszáthéra. Ady lelkesültségében egyenesen saját magához hasonlította a fiatal prózaírót, Mikszáth tanáros távolságtartással csak annyit írt, hogy „nem ismerem, keressen fel, Reviczky tér 7”, Kosztolányi pedig, akinek unokaöcse volt az eredetileg Brenner József névre hallgató orvos-növendék, őszinte elismeréssel meglepődött: „Nahát! Ez a Jóska! Ki gondolta volna?!” Ez jutott eszembe, amikor Soproni András Lermontov-fordításait olvastam. Mert bár nem vagyunk unokatestvérek, de olyan régóta ismerjük egymást, mintha; 1961 és ’66 között évfolyamtársak voltunk a pesti Bölcsészkaron. Akkor, ott, még semmi művészet, semmi irodalom. Már amit művelt volna. Legalábbis nem tudtunk róla. Mert nem járt Koczkás Sándor Alkotókörébe, egyetlen sort se írt a méltán elhíresült Tiszta szívvel című folyóiratunkba, amelynek a későbbi jeles költők, filozófusok állandó szerzői voltak. Aztán ő a diplomaosztás után – tanult szakmánk szerint – vidéki gimnáziumokban tanított, majd Pesten valamelyik főiskolán, s közben hallottam, hogy fordít, többnyire orosz regényeket, angol krimiket és történelmi szakmunkákat, de évtizedekig nem találkoztunk. Amikor 2009-ben elküldte az Orosz kulturális szótár című hatalmas munkáját, elismerően csettintettem, ez igen! De hát mindig szorgalmas fiú volt, orosz nyelvtudását pedig irigyeltük az egyetemen, tehát ez rendben is van így! Hanem az, hogy Puskin-verseket fordított, újabban meg Lermontovot?! Ráadásul nyelvileg a legpontosabban, s magabiztos poétikai ismeretekkel lubickol a kacifántos ritmus- és rímképletekben?! Hát erre már csak Kosztolányival tudnék válaszolni: Nahát! Ez az András! Ki gondolta volna?! Sumonyi Zoltán