Csillében ülünk, kúszunk vele lefele a zsigeri nő belsejébe. Sötétbe vész a sínpár vége. Amikor már jócskán benne vagyunk, egy-két foltot (verset) világít csak meg valami ismeretlen fényforrásból jövő kusza fény: a nő belső tájegységeit. Nő felejt, nő combja hozzád ér a fonó¬dón, nő meghal. A nő mé¬lye ismeretlen, de a nyo¬mában vagyunk. Hegedüs Kata egy óvilá¬gi poszáta, aki akkor fütyül, ha kedve van hozzá. A képei burjánzanak, mégis rendet raknak a fejemben. Nem tudok szabadulni a gon¬dolattól, hogy „most még mindent meg tudnék talál¬ni, ha most kellene”. Aztán „egy pillanatra most van”. És csak ülünk a csillében, és megyünk tovább. Kemény Zsófi