Iancu Laura költészetét az időtlenség lírájának nevezeti a kritikai irodalom; nála az idő fizikai valójában, antropológiai és teológiai értelemben egyaránt megjelenik, miközben a versnyelve a pillanat megragadásának eszköze. Új kötetének első versében így ír: „fogom és nem tudom / az időt az éveket tartom / vagy azt aki a csíki / éjszakákon benne tanult félni” (Fogom és nem tudom). Lírájának másik fontos karakterjegye a korszellemmel, irodalmi divatokkal, stíluskategóriákkal mit sem törődő szabadságkeresés, a kísérletezés, amely rendre arra irányul, hogy a személyes és a kollektíven átélhető élményeket komplex módon ábrázolja.