A Svédországban élő költőnő verseskönyvének címe két szempontból is találó. Egyrészt mert e kötetében folytatódik az Ilyen svéd (2015) és a Szextáns (2018) című kötetekben megkezdett „utazása”, a közeli és messzi tájak, a kulturális és személyközi viszonyok megjelenítése; másrészt a versei olyanok, mint a térképek: tematikus rétegezettséget és gondos ábrázolásmódot mutatnak. A kötet gondolati boltozatát a tájak fölidézése adja, olykor ironikusan: „Fókákat fogok telepíteni a Tiszába, / meg kunkori farkú garnélát, / a tájba applikálom a fjordokat, / gránitot rajzolok, hegyet Szegedre, / Debrecenbe meg Nyíregyházára” (Betelepítés). Szeles Judit egyszer a térképész precizitásával, máskor a képzelet játékával ír tájakról; olykor azonosíthatatlan vidékekről (Vaktérkép; Határtalanul), olykor meg egészen konkrét tájélményt fogalmazva meg (Szamosbecs; Balatonfüred; Balatonszárszó tavasszal).