Veszprémi Szilveszter Vijjogók című kötete a közösségi emlékezetből eredő és a személyes sebek térképe. A versek olyan egykori világot rajzolnak ki, amelyben a nyelv még élő anyag: mesékből, átkokból, imákból és kimondhatatlan vagy kimondatlan fájdalomból szövődik. A cigánysors nem egyszerűen témaként van jelen a kötetben, hanem mint létforma és örökség, amely egyszerre tart meg és taszít ki. A versek ismétlésekre épülő, ráolvasásszerű beszédmódja, ritmusa egy ősi rendbe vezet el, ahol a közösség tagjai hagyományokon és történeteken keresztül kapcsolódtak egymáshoz. A megidézett alakok – anya, apa, ősök, számkivetettek – hangja a megértés utáni vágy kiáltása. A veszteségek az élet minden területére kiterjednek, és ami volt, mostanra töredékes, elmeséletlen, néma. Látszólag. A Vijjogók verseinek mélyén ott az életigenlés és a múlt megelevenedése. A tűz, a test, a vágy ereje azt mutatja, hogy a mindent átszövő hiányok ellenére a nyelv és a mély érzések, a megértő odafordulás életet lehelnek a múltba, és jelenvalóvá teszik. A kötet versei nem együttérzést várnak, inkább teret adnak annak, hogy meghalljuk, amit nem akartunk hallani, és lássuk, amit mindig látni kell. Szerkesztő Péczely Dóra, olvasószerkesztő L. Varga Péter, a nyomdai előkészítést az Amacron Bt. végezte, a borítót Szabó Imola Julianna készítette.