Udvaros Dorottya életében újra és újra ugyanaz a küzdelem tér vissza: hogyan őrizheti meg az ember a saját autonómiáját olyan helyzetekben, amelyek alkalmazkodást, engedelmességet vagy hallgatást várnak tőle. Gyerekként egy idegen családnak „mondott fel”, mert nem akarta tovább elfogadni a megalázó szabályokat. Az intézetben szó szerint ki kellett verekednie a helyét. Pályakezdőként meg kellett tanulnia különbséget tenni a hiúság és az önbecsülés, a szerepelni vágyás és a művészi kíváncsiság, a rendezők általi gyötretés és a közös alkotómunka között. Később társulatok szétesését, igazgatók bukását, szakmai és magánéleti válságokat élt át. Volt, amikor jól döntött, és volt, amikor utólag maga is mást tett volna. Az önéletrajz azonban nem önigazolás. Akkor válik érdekessé, amikor valaki nemcsak azt meri elmondani, hogyan győzött, hanem azt is, hogyan tévedett, kit bántott meg, mikor volt gyáva, hiú vagy igazságtalan.