lyen bohóságot csak költő tud kitalálni. Márpedig Lezsák Sándor költő. Hogy játsszék, hogy jól érezze magát, hogy olvasottságával kérkedjék, hogy örömet és esetleg dühöt szerezzen barátainak, hogy úgy tekintsen a múltba – régi korok költészetébe –, mintha az csupán egy félredobott, sok helyütt megkarcolt kézitükör volna? Hogy úgy fedezze föl a kortárs líra jellemző – mert ő úgy gondolta – tulajdonságait, virgoncságát és árnysebeit, mintha saját kiismerhetetlen költészetében kéne valamilyen rendet raknia? Ha van íze, az a megmagyarázhatatlan bonyolultságában van – ez benne a szép! –, a vers mindenkori csodájában. Amikor egyetlen hétköznapi szó, egyszerű megnevezés, furmányos nyelvi lelemény vagy a szimbolika szimfóniája, más betű kkel karöltve, olyan összetett, megannyi rét virágaitól hímes csodává áll össze, amelynek ugyancsak van íze, zamata – Lezsák szerint illata is –, de ezt igazán csak az olvasó – ki-ki más-más módon – érezheti.