Monografikus igénnyel felépített tanulmánykötetében S. Varga Pál a verbális világok terminusa köré szervezte irodalmi elemzéseit. A szerző a kötet előszavában részletekbe menően kifejti, hogy mit ért pontosan az Aleida Assmann nyomán megalkotott és alkalmazott kifejezés alatt. A verbális világ – S. Varga szerint – „a nyelv közegében jön létre, egy kulturális közösség, egy kor sajátja; s mint modell implicit: a kor, a közösség képviselőinek tudatában mint maga a valóság él”. Vagyis a korban, e csak ekkorra jellemző verbális világban élők nem tudnak reflektált pozíciót felvenni, csak mindig egy újabb verbális világ beköszöntével válik láthatóvá, hogy mi jellemezte a korábbit. A szerző éppen ezért az európai művészet- és társadalomtörténet szempontjából alapvető klasszikus-romantikus határátlépést, a kollektív identitás szempontjából sem elhanyagolható fordulatot vette alapul, s azt vizsgálja, hogy a romantikus szemlélet milyen nyelvi világot épített fel, miben tér el a klasszika világképétől, nyelvi valóságától. Ehhez elsősorban az irodalmi művel poétikai sajátosságait vizsgálja, de a horizontot tágabbra vonva általánosabb elméleti következtetésekhez is eljut, mint például a káoszelmélet alkalmazhatóságának problematikája az irodalmi művek esetében. A kötet az előszó követően négy nagyobb tematikus egységre bomlik. Az első részben (Stílustörténeti transzformációk) S. Varga Pál öt tanulmányt közöl, melyek – többek között – a romantika fogalmával, a verstípusok és a stílustörténet korrelációjával, illetve Petőfi, Arany és Berzsenyi pályaképével vetnek számot. A második fejezet (A romantikus után – Arany János) a posztromantikus írói-költői attitűdöket vizsgálja a paródia, a modernitás és a klasszika fényében.