Simai Mihály költészete régóta nem költészet, hanem metafizikai misszió. E mostani kötete is: krisztológiai belátások és ráérzések lelkesült gyűjteménye, keresztény létköltészet, mely nemcsak egyes darabjainak változatos alaktanával hat (és térít), hanem a kompozíciós ívet mintegy az emberiségért énekelt-sóhajtott, szakadatlan imaként teszi hozzáférhetővé. Fények és színek, hangok és csöndek szenvedélyes tisztasága kavarog ebben az elmúlással érintkező eufóriában, Dsida és Áprily ártatlan életöröme fakad föl a sorok közül. A himnuszköltészeti tónus Vasadi Pétert, a hitből forrásozó derű Czigány Györgyöt idézi - de Simai Mihály vershangja téveszthetetlenül egyedi. És ez a dalos-dallamos szólamrend és formavilág egy tudományról is tudó misztika lírai tapasztalatait adja közre. Ki - és mi - várja az embert "a Létezés Nagytemplomában" (Utóhang a Rejtelem Rózsájához)? Milyen lehet Istennel együtt dolgozni "a kegyelem egyenletén" (Széljegyzet a J.A. Univerzumhoz)? S miképp adódhat mód "már csak föltámadásban élni" (Marsi! poétika!) Miközben e kérdésekre sorjáznak válaszai, a költő végső soron az istenes versek újabban gyanakodva kezelt kategóriájáról bizonyítja be, hogy érvénye csorbítatlan, legföljebb optikánk szorul újraszentelésre. Itt elhisszük, hogy "titkon /minden titok/ titkolhatatlan" (Breviárium), ott ráeszmélünk, hogy "semmi/sincs/a Csodánál igazabb!" (Mindennapi minisztérium). A föltámadás poétikája ez: öröklétekre igazgatott tekintet néz szembe a mulandósággal, s egy érzéki szenvedéllyel birtokba vett tudati fényesség vall az önátadás öröméről. Az ilyen költészet - még és már nincs kiűzetve a rózsából. Halmai Tamás