Szentmiklósi Tamás kisprózái a karcolat, a humoreszk és a memoár határmezsgyéjén helyezkednek el; novellisztikus modorban beszél emlékeiről, a régi idők többnyire vidám életepizódjairól, alakjairól, hangulatairól. Számos írásában állít emléket édesapjának, akiről az az egyik maradandó emléke, hogy ugyanazt a viccet, ugyanazt a találóskérdést és infantilis tréfát éveken át hetente elsütötte (Apuról; Halottak Napján; Temetés; Van kovaköved?). Fölidézi az 1960-as éveket, a gyermekkor éretlen vicceit (Nevettünk bolondulásig), megismétli a hajdani szójátékokat (Mondjak egy viccet? Kilátszik a slicced!) és versikéket (Baksa, óvoda és a mi világunk).