Sándorfi András kamaszkora óta versel; eddig amúgy magának, úgymond az asztalfióknak, ám most közzéteszi az elmúlt tizennyolc év termésének általa legjobbnak ítélt darabjait ebben a magánkiadásban megjelenő kötetben. Az összesen negyvenegy költemény időrendi sorrendben olvasható az összeállításban, melyek közül az első egy érzékeny, vágyódó, finom, álomszerű képekből szőtt szerelmes vers: "Kék tükrök között csodállak. Érzem / illatod. Rétekből bontom lebbe- / nő hajad: fényszőtte partvidéken // dús, szélfútta fűsorok... / S nem értem.../ Nem értem! Azt az egy, utolsó képet! / A neved hiányzik! A jelentésed!" (Kék tükrök között). A melankolikus vágy motívuma későbbi írásaiban is rendre felbukkan (Távolodó; Érkezésed; Akkor). Többször felbukkan verseiben a tenger és a tengerek világa, a hajózás mint allegória, mint hangulat, s mint lenyűgöző önmaga, csakúgy mint a hasonlóképpen közvetlenül és közvetetten értelmezett keserédes kalózromantika: "Az elhagyott hajófenék / neked tartogatja utolsó kincseit. / Kalóz vagy, zsebedben térképekkel, / s a legyőzött ellenség csontjait / szerteszét szórod." Ugyanakkor a lírai alany erősen hajlik az önelemzésre, merengő elmélkedésre (Keresztül; Amit lehet...; Önarckép). A rímes, gyakran verszakokba szedett költemények gondolatvilágukban, mondanivalójukban, érzékenységükben kiemelkednek az amatőr költészet átlagában - megérdemlik a pályakezdő költők iránt érdeklődő olvasók figyelmét. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"