Fábián István az élő példája, megszemélyesítője a kevés szóval sokat mondó költészetnek. Amint írja: „A vers. Az egyszavú. A zárókő. Az a szó – ha rátalálnánk – szilárdan tartaná minden szavunk, pontos és félreérthető szavainkat mind, elrendezné egymás felé hajló ívét minden akaratunknak, szabadságunknak”. A mozaikos önéletrajzi vallomással (Régi egek), e versekkel tűzdelt prózával kezdődő kötet ars-poetica verse voltaképp a költő nyugtalanító kérdése a versírás értelméről, hivatásáról: „létem patavert tisztásain / kedves őzek párája remeg. // nedves szemükben / voltam-e árnyék?” (Összesítés).