Metzger Mária a kevésszavú költők közé tartozik, azok közé, akik töredékesen, csaknem jelzésszerűen, utalásokkal szólnak a világról; az ő versei szövegén mégis átüt a hatásosságra törekvés, a kifejező erő, a nyelvvel való kiszámított bánásmód. Látszólag „szétszórtan” fogalmaz, valójában az életben folyton föltűnő ellentmondásokat tárja föl, de olyan módon, hogy abban a harmóniateremtés vágya is kifejeződik. Versei mintha csak félig-meddig összetartozó sorokból épülnének föl, amelyekben dilemmák, ellentmondások jelennek meg – kérdésföltevésekkel teremtve gondolati költészetet: „Fáradtnak éppen fáradt vagyok, / Túl sok mindent nem mondhatok. / Tetszhalál az élet alkonyán, / Barangoló lábak lábnyomán, / Kihűlt, keserű gyógyteán” (Ismered?).