Az emlékek felidézésének fájdalma és terhe járja át és nehezedik rá Lévai Aliz Mária lírájára, melyet a költő a veszteség feldolgozásának, illetve az elmúlt, tovatűnt idő megragadásának szentelt. Finoman szőtt szövegeiben a szerző a nagyszülők házának üressége feletti melankolikus bánatot (Üres csigaház), az anya alakjával való megbékélést (ki hord kit?; Örökség), valamint az apa tárgyakba szétszórt emlékezetét (Küllők közé szorulva) egyaránt mély empátiával és emocionális képekkel, jól megválasztott hasonlatokkal ragadja meg és közvetíti olvasóinak. A lírai én – már ennyiből is látszik – a feldolgozhatatlant próbálja szavakba önteni, a veszteséghez közelítve pedig saját életére, s ezáltal mindenki máséra vonatkoztatható tapasztalatokra tesz szert, benyomásait kihangosítja és egyetemes szintre emeli. A gyász egyéni és közösségi tapasztalattá válik Lévai Aliz Mária szövegeiben, melyeket mégis partikuláris megéléseken keresztül emel be költői világába. Végül, ahogy haladunk a kötet felépítményében, a tapasztalati mező is az absztrakt, egyetemes felé mozdul el, s végső soron megérkezünk a teremtés negatív állításához.