Serfőző Attila „a belső világ térképésze” – ez a Várszeghy Zoltán esztétától való meghatározás két dologra utal: verseinek gondolati, érzelmi iránya rendszerint befelé mutat, ugyanakkor a költő a térképész precizitásával ábrázol. Őszintesége, szavahihetősége, mélyre nézése olyan, mint a zarándoklat, az a Szent Jakab zarándokút, amelyet maga is hat alkalommal megtett a spanyolországi Santiago de Compostelába. Ráadásul ez az elmélyültség a sallangtalan poézis szépségideálját testesíti meg, a hagyományos motívumok egyéni alkalmazását és a tradicionális formák világos követését. Verselésére jellemző módon szól a belső útról: „Nem kérdezem, hová az út, / csak nézem, ahogy benned alkonyul, / s a fény, mely egykor rám hajolt, / most pernyévé szelidül, s lehull” (Tűnő végtelen).