Olykor akad egy könyv, amely teljes lélekkel belakható. Mint egy régi ház, ahol minden sarokban a múlt zamata eszmél, ahol a padlólécek nyöszörgése is történeteket mesél. Ilyen otthonossággal, mégis dermesztő őszinteséggel tárul elénk Serfőző Attila legújabb verses kötete, amelyet nem lehet egyszerűen „elolvasni”. Ebbe el kell mélyedni, bele kell a szövegbe mártózni, át kell itatódni a sorok különleges tónusával. Serfőző, akit most már joggal nevezhetünk a belső világ térképészének, olyan pontossággal ír, mintha minden szava mögött egy-egy hosszú, átszenvedett zarándokút pusmog-na. Nincsenek sallangok, nincsenek hazug szépségek, csupasz igazságokat terít elénk, melyek néha fájdalmasan ismerősek. Úgy tud beszélni a vágyakról, a veszteségről, az idő múlásáról, hogy az olvasó saját, elfojtott gondolataira ismer bennük. Mintha valaki végre nevén nevezné bennünk azt, amit magunknak sem mertünk bevallani. „Az illúzió foszlánya mögül félszeg nosztalgia terem, finom léptékű, mint a tapasztalat” – írja a szerző az egyik írásában, s ez a mondat magában hordozza a kötet egész szellemiségét. Ez a könyv nem uniformizálódig a polcra. Olyan, mint egy kedves emlék a zsebben. Ott van, és mindig figyelmeztet valamire, vagy valakire. Talán arra az énünkre, akit el-hagytunk valahol útközben, s álmainkban találunk rá újra. Serfőző Attila könyve utazás befelé, az ismeretlenül meg-ismert mélységekbe. A szerző neve innentől valahol legbelül, saját gondolataink mögül visszhangzik majd. Várszeghy Zalán esztéta