„Én az idő vagyok. / Az időmértéket másra hagyom…” – írja új verses kötetében Halmosi Sándor, így jelzi, hogy számára a gondolat, az üzenet a fontos, nem az attraktív poézis. És ez a közelítés nála abszolút helyénvalónak látszik, hiszen lírai alanya egy zaklatott, fölbolydult világ szemlélője, bajainak átérzője, fájdalmainak kimondója. E lehetetlen világban a brácsa hangtalan, a harisnya fölfeslik, a mindennapi mulasztás folyamatos vétek, és így van ez már Trója és Spárta óta (Mint a toszkán cédrusok). E megbolydult világ, e fájdalmas emberi attitűd lefegyverző művelődés- és irodalomtörténeti távlatot nyer azáltal, hogy a költő utalásrendszere az ógörög mitológia számtalan elemét, motívumát aktualizálja.