A különlegesen szép cím különlegesen szép történetet takar: egy élet krónikáját. Miképp lehet különleges, ami emberi? Ez esetben három vonás összjátékának köszönhetően. Az egyik a gondolati igényesség, a reflexív tudatosság. A másik az önelemzés illúziótlan bátorsága, a gyónásig fölérő emlékidézés lelkigyakorlata. A harmadik – ami irodalmi műalkotás esetében perdöntő – a nyelvi-poétikai állag kivételesen magas színvonala. Az eddig leginkább költőként-műfordítóként (és kiadóvezetőként) ismert Balázs F. Attila könyve regénynek mondja magát, de pontosabb, ha lírai memoárnak címkézzük. Még helyesebb, ha kordokumentumként – és egyúttal nemzedéki regényként – is komolyan vesszük. Az igazsághoz pedig talán akkor járunk a legközelebb, ha a vallomás, a konfesszió ágostoni műfajának remekmívű kortárs megvalósulását látjuk a szövegben. A rövid mondatok fájdalmat ismerő fegyelme (megtoldva a körmondatos kiáradások zeneiségével), a cizelláltan tárgyilagos stílus (esszéisztikus bölcseleti futamokkal); a kevés párbeszéddel élő, a monológokat bölcsességbe futtató, bátran személyes hangvétel: mind annak érdekében működik közre, hogy a Ceaușescu-korszakból végre kiszabadulva, évtizedek múltán a nagyvilág kulturális fórumaiig juthasson el valaki – aki önmagára időről időre mint idegenre ismer rá, és mintha egész élete során hiányokból-hiányérzetekből összemozaikolt önarcképéhez keresné az ideális tükröt. (Vele örülünk, hogy megtalálta. Amit az efféle gyönyörű mondatok is tanúsítanak: „A lélek nem veszít el semmit, csak megváltozik.”) Jellegzetesen kelet-közép-európai sorstörténésbe avat be ez az emlékező próza. Mintha egy esendő Odüsszeusz kalandjait követnénk egy kafkai – vagy legalábbis Bodor Ádám-i – világban. Az elbeszélő a személyes identitás és a létbeli otthon esélyeit – illetve, végső soron az ezen esélyek felé vezető, érvényes szavakat – keresi a várakozás és a bizonytalanság el nem illó valóságában, a kiszolgáltatottság és a fenyegetettség diktatórikus dimenzióiban, a hallgatás és elhallgattatás zónáiban – „a félelem kultúrájában”. Transzgenerációs traumákat hordozva – s egy korszak légkörétől is mérgezve. („Így lett az önkeresésből sokfelé ágazó út, amelynek minden állomása ugyanarra a kérdésre felelt: ki vagyok, ha már nem ott vagyok, ahonnan elindultam? […] Mert én magam soha nem találtam igazán haza.”) Család, gyerekkor, iskola – katonaság, teológiai tanulmányok, irodalmi kezdetek – bábszínház, gyár, könyvtár – tüdőszanatórium, Kriterion, Securitate – műtétek, házasságok, válások – bűntudat, újrakezdés, gyász – földrengés, rendszerváltás, irodalmi élet – újságírás, kiadóalapítás, nyugdíj – Románia, Pozsony, Budapest… Így váltják egymást egy élet szakaszai, miközben nemcsak az elfojtások lélektanáról, de a zsarnokság napi működésmódjáról is értesülést szerezhetünk; ráadásképpen vízszintes történelmi és függélyes teológiai távlatok is megnyílnak a narratíva során. Vágy és hivatás, test és szellem, Isten és a világ, bűn és szégyen, szenvedély és szabadság pólusai közt érlelődik egy szuverén, szabad személyiség; míg az érzékeny kamasz érzékenyen tudatos felnőtté válik. A testi vágyak liturgiája indítja el a papnövendékben azt a lelki-szellemi fejlődéstörténetet, mely előbb a szabadság hozta szerelem (és felelősség), majd az írásban meglelt önazonosság tájékaira vezeti az életutazót. Az elbeszélő a modern magyar regényirodalom egyik legszebb, legmegindítóbb zárójelenetével búcsúzik tőlünk. („Mert minden történet végén nem a megértés vár, nem a feloldozás, hanem csak a csend, amelybe a szív