Robert Greene amerikai szerző A csábítás művészete című, 2001-ben megjelent, sok vitát kiváltó, önsegítő és stratégiai jellegű non-fiction műve a hatalom, a manipuláció és az emberi kapcsolatok pszichológiáját vizsgálja. A könyv nem regény, hanem esettanulmányokra, történelmi példákra és kulturális narratívákra épülő, esszészerű kézikönyv, amely a csábítást tág értelemben – nemcsak romantikus, hanem társadalmi és politikai befolyásként – értelmezi. Greene kilenc csábító archetípust ír le, mint például a „szirén”, a „csábító” vagy az „ideális szerető”. Ezekhez rendel aztán konkrét történelmi alakokat, például Kleopátrát vagy Casanovát. A mű egyik központi állítása, hogy a csábítás nem a külső megjelenésről, hanem a pszichológiai hatásgyakorlásról és az érzelmek irányításáról szól. A könyv felépítése egyfajta „játékként” kezeli az emberi kapcsolatokat, ahol a másik fél gyakran „célpontként” vagy „áldozatként” jelenik meg, ami tudatosan provokatív és etikai kérdéseket vet fel. Greene stílusának sajátossága, hogy a főszöveget folyamatosan megszakítják margóra tördelt idézetek klasszikus irodalmi művekből, filozófiai szövegekből és levelekből, amelyek mintegy kulturális kommentárként mélyítik el a bemutatott stratégiákat. Ezek a betétek egyszerre emelik a könyvet egyfajta „művelt cinizmus” szintjére, és sugallják, hogy a csábítás az emberi kultúra régi és visszatérő mintázata. A mű jól illeszkedik egy olyan kortárs kultúrába, amely a sikert, az önérvényesítést és a pszichológiai befolyásolást értékként kezeli.