István a vidéki magyar város panelnegyedében még éppen csak elkezdett ismerkedni tinédzser testével, a hormonok, előítéletek és elvárások nyomása alatt formálódó világgal, amikor élete egy pillanat alatt megváltozik. A nála jóval idősebb szomszéd asszony szexuális kapcsolatba vonja a fiút. Azonban amikor István érzelmei komolyabb fordulatot vesznek, a nő magára hagyja a zavarodott kamaszt, aki az így felgyülemlett feszültséget és sértettséggel vegyes meg nem értettséget a férjjel való tragikus dulakodásban vezette le. David Szalay Booker-díjas regényében a testiség kiemelt szereppel bír: István, a most csak röviden bemutatott főszereplő szomatikus tapasztalatain keresztül kerül kapcsolatba a világgal, de a szöveg sem enged közelebb hozzá. Nem tudjuk meg, mi játszódik a fiatal fiú, majd a javítóból szabaduló, később Irakot megjárt katona és ilyen-olyan munkákat elvállaló férfi lelkében. A kötet szigorú, puritán és minimalista prózanyelvet használ, az üres helyeket az olvasóknak kell kitöltenie. De Szalay prózaírói zsenije éppen ebben a nagyon is tudatosan redukált prózában nyer teret, lévén éppen e néhány, hevenyészve odavetett, látszólag könnyű kézzel felskiccelt szóval, egy-egy tőmondattal, kurta párbeszéddel képes a lélek mélységeit, az emberi létezés összetettségét és a tárdalami, szociális feszültséget érzékeltetni.