A holland írónő regénye a klímaváltozás negatív forgatókönyvei közül vázol fel egyet. Eva Meijer Hollandia megpecsételődött sorsát, a fogyasztói kultúra kudarcát, s úgy általában az ember természettel szembeni vereségét és önnön kisszerűségét viszi színre. Görbe tükröt állít a kortárs nyugati társadalmaknak. Meijer regényében a holland védművek már nem képesek megálljt parancsolni az egyre magasabbra szökő tengernek, a gátak és lagúnák országa végül vereséget szenved a hatalmas természeti erővel szemben. A regény valódi tétje mégsem ebben, mármint a katasztrófa minél realisztikusabb, naturalisztikusabb ábrázolásában keresendő, hanem hogy miként reagál egy teljes társadalom az elkerülhetetlen végzetre. A Tenger mostban a tenger által reprezentált természet kérlelhetetlen hatalomként nyomul előre, olyan megszálló erőként, amely minden nap kilométereket hódít vissza, majd hódít el a szárazföldtől. Mivel az ár nem borít el mindent egyszerre, a katasztrófa nem válik hirtelen végzetessé, az emberek hozzászoknak a tényhez, hogy a tenger folyamatosan nyomul előre, miközben bíznak abban, hogy végül az egész csak múló közjáték lesz, a kormányzatnak, a tudósoknak sikerül még idejében mindent visszafordítani.