A teológus végzettségű, fordítóként dolgozó Jakab Krisztina új verseinek kötete a Tárgytalan címet viseli, ami utalás arra, hogy a lírai alany kifelé, az ég felé tekint, és fölfelé mutat e világból. Hittel és logikával, alázattal és humorral fordul a Teremtőhöz, és valamiképp akkor is hozzá szól, ha magáról vagy a gyermekéről beszél. Ugyanakkor ez a lélektől átitatott költészet szikár szövegezésű, tipikusan kevés szóval sokat mondó versbeszédű, amelyben a köznapi helyzetek és szavak spirituális fénykörbe vonódnak, hittel itatódnak át. Ahogyan a nescafé kívánatos habjáról ír, abból is az anyai szeretet sugárzik (Mokkáskanál); a Dunán haladó szárnyashajó látványa egyetlen – kimondatlan – szóra emlékezteti (Pad), és tudja: „van, hogy megbotlik a valóság, noha / kivételesen jó az egyensúlyérzéke” (Döcc).