Egy jó író nemcsak szórakoztatni tud, művei elgondolkodtatnak, és úgy képesek saját választ adni a múlt meghatározó, sőt, gyakran megosztó kérdéseire, hogy ezzel egy időben a múlt jelenre is ható folyamataira is reflektálnak, a visszatérő mintázatokat, a sors kisded játékainak tűnő strukturális egyezéseket pedig tágabb perspektíva felől szemlélve láttatják. Závada Pál személyében ilyen íróval bír a kortárs magyar kultúra. Ezt korábbi regényeivel már ékesen bizonyította. A Hajó a ködben (202005195) és a Pernye és fű (202423312) e vállalásokat váltják be: a magyarság huszadik századi sorskérdéseit állítják előtérbe egy-egy család, egy-egy baráti társaság személyes megélésein, partikuláris, mégis – tágabban véve – általános tapasztalati horizontján keresztül. Legújabb regénye, a Talajvíz és irodalom ismét a huszadik századba repíti a korszakot alaposabban megérteni vágyó olvasókat, s a jeles szociológusból íróvá avanzsált Závada ezúttal a magyar kultúrát, az irodalmi mezőt meghatározó törésvonalakat felfejtve mutatja be, miként alakult a Németh László alakja köré sűríthető népi és nemzeti, valamint az urbánus, progresszív irodalmi irányzat konfliktusokkal terhelt kapcsolata, melyet nem lehet mentesíteni az egyre mélyülő, majd kollektív tragédiába és bűnbe torkolló antiszemitizmustól sem. A kötet, miként Závada korábbi művei, a magyar társadalom lappangó problémáit, évtizedekig elhallgatott bűneit és szenvedéseit tárja fel, miközben az egyén esendőségében, emberi voltának teljes tudatában lép az olvasók elé. Németh László antiszemitizmusát is a kicsinyes féltékenység mellett csak tovább táplálták a sértettség és a siker között oszcilláló szerző gyerekkori élményei, valamint a kortárs közeg, a harmincas évek politikai fordulatai.