A fiatal felnőttkor kaotikus éveit, a kapunyitási pánikkal együtt járó önpusztító spirálból való kitörés lehetetlenségét írta meg Szerényi-Bartók Tamás debütáló regényében, melyről bátran állíthatjuk, hogy generációs regényként fogják olvasni mindazok, akik figyelemmel kísérik a kortárs prózairodalom alakulását. A szerző prózája nagyon személyes, díszítményektől mentes, jól érthető prózanyelv, amely mégsem enged az élőbeszéd stiláris slendriánságainak. Végig, még a bulik és lerészegedések elbeszélésekor is stabil alapokon tud maradni, ami nagy erény egy kezdő író esetében. A szövegből sugárzik, hogy a szerző sokáig érlelte mindazt, amit később papírra vetett. S noha egy nagyon személyes énelbeszélést olvashatunk, Szerényi-Bartók Tamás írásművészetét elhamarkodott dolog lenne egyszerűen csak autofikciós irodalomnak tekinteni. Kínálkozik az olvasat, de éppen az emlékek között való merészebb átkötések tartanak ellen a műfaj nyers és újrealista színezetű poétikájának. A valóság sűrű leírását ebben az esetben sem kell hiányolnunk. Legyen szó a főszereplő első lépéseinek megkapó ismertetéséről, amikor elveszett gólyaként kering az egyetem campusán a rá jóval nagyobb öltönyben, vagy később, amikor a többször elbukott vizsgák után végül szülővárosában köt ki egy dohánybolt pultja mögül figyelve a rendre feltűnő ismerős arcokat. A regény feldolgozza a múltat, de közben az identitás alakulásának, valamint fluiditásának is teret enged, felhívja olvasói figyelmét a nézőpontok ütköztetéséből adódó feszültségre, a tökéletes élet kispolgári, jellemzően a közelmúltben teret nyerő hamis és álságos voltára.