A brit egyetemi tanár könyve a pszichoterápia és mentálhigiéné két, hazánkban is ismert és alkalmazott területét kapcsolja össze, a személyközpontú pszichiátriát és az úgynevezett fókuszolást. Az 1950-es évek óta alkalmazott személyközpontú terápia az idők folyamán jelentős változásokon ment át, ehhez jött még az amerikai Eugene T. Gendlin (1926-2017) filozófus és pszichológus fókuszálásról szóló alapvető munkája, ezeknek az elméletét kapcsolja össze a brit szerző, aki Gendlin közeli munkatársának, Carl Rogersnek (1902-1987) a munkásságát vizsgálja az előbbi szemszögéből; vagyis Gendlin kritikus perspektívájából tekint Rogers személyközpontú terápiájára. Rogers eredeti újítása, új gyakorlata „nondirektív” volt, vagyis a terapeuta nem tartotta elsődleges feladatának, hogy a páciensét a jónak és szükségesnek vélt irányba vezesse, de abban segítette, hogy a saját céljai elérésére tegyen erőfeszítéseket; rávezesse és bíztassa kliensét, hogy a saját tapasztalataira építve a maga választotta úton haladjon. Ez a maga idején forradalmi gondolatnak számított, de a benne rejlő anomáliák – például, hogy az elmélet nagyobb gondot fordított a terapeuta attitűdjére, mint a kliens élményére – fölkeltették Gendlin figyelmét, aki megpróbálta kiegyenlíteni a fönti ellentmondást. Rogers alapelve annak idején az volt, hogy a páciensnek – és általában minden embernek – valódi elfogadásra és megértésre van szüksége; a terapeuta ne csupán empatikus legyen kliensével, de kölcsönösen reflektáljanak egymásra. Gendlin szerint ennél is többre van szükség, a pszichében keletkező blokkolásokat kell föloldani. Campbell Purton több nézőpontú könyve első fejezetében bemutatja a Rogers által kidolgozott személyközpontú terápiát és annak további fejlődési irányait.