Hosszú kihagyás - több mint húsz év szünet - után, 2011-ben kezdett újra rendszeresen verseskötetekkel jelentkezni a lassan hatvanadik életévébe lépő Debreczeny György: azóta kilencedik kötetével jelentkezik. Korábban megszokhattuk tőle a többé-kevésbé merész kísérleteket, hogy absztrakt költeményeket kapunk tőle, ám ebben a kollekcióban a formailag hagyományos, rímelni ugyan csak alkalmanként rímelő, de gondosan versszakokba szedett, határozott belső ritmikájú költemények dominálnak. A lírai tradíciókhoz való visszatérés mellett a szerző kedvvel készít továbbra is szövegkollázsokat (pl.: a Nyugat Plusz vagy az Agria számaiból), szemlélete és attitűdje megmaradt: szinte mindig görbe tükörben látja és láttatja a világot, magabiztosan használja a groteszkség eszköztárát, az intelligens iróniát: "egymásnak adjuk tovább a nincset / ellopták kedves a gyerekkori rézkilincset / szép vagy mint közszereplő múltján a szeplő / most pedig 16 egyszerű kérdést teszek fel / hogy megtudd hányadán álltok te meg a fű / gyerek kedves a fűbe / aztán csináljuk már" (für alle fel-le). A kötetben összesen négy ciklusnyi költemény szerepel: a sort a "sírásunkat eltékozolni" nyitja, amelyet követ az "amit adni lehet", a "sok az égen a csillag", és a "mentőt hívunk a csillagoknak". A hazai líra eseményeit nyomon követő, értékelő olvasók figyelmére számíthat. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"