A létezés öröme hatja át a jelen kötetet, melyből az olvasók megismerkedhetnek Vadász János lírájának legjavával. A József Attila nyomán Gyémánttengely névre keresztelt mértékadó irodalmi sorozat újabb darabja a költő válogatott és új verseit foglalja magában, melyeket Koffán Károly De profundis című metszetsorozata egészít ki szervesen. A képi és a szövegi rész dialogikus viszonyba lépve hozza létra saját összeművészeti jelentéseit. Vadász költészete a végletek megragadására tett emberi kísérlet, amely már témaválasztásaival is kivívja az olvasók elismerését. Nem retten meg a nagyobb lélegzetvételű, filozófiai és teológiai témáktól sem, melyeket finoman elegyít a mindennapok örömmel és keserűséggel átitatott tapasztalataival. A cím is e teológiai és poétikai tudatosságot tükrözi: a zsoltárok visszatérő frázisát (szela) választva emblémaként, amely több költeményében is feltűnik, mintegy összekötve azokat tematikusan és ezzel egyben a lírai beszélőt a zsoltáros hagyományához kapcsolja. Magabiztos lírikussal van dolgunk, aki könnyedén összehangolja a jambikus lüktetésű élőbeszédet idéző sorpárokat a szabadversek gondolatritmusokra alapozott poétikájával. A nyitó költemény nem máshoz szól, mint a sorshoz, e mindent és mindenkit meghatározó isteni tüneményhez. De Vadász nem adományokért rimánkodik, nem könnyű éltet kíván magának, helyette dacosan néz szembe a sorssal és tárja fel olvasói számára is, milyen szívvel viseli az életet: „lélek-vértem megőrizem / hűtheted szívem alvó szegekhez / hamvadó tüzem is lázadó lesz / lélek-vértem megőrizem” (A sorshoz).