A legszínesebb fekete tinta – az eddig legátfogóbb monográfia készült el Szalay Lajosról A grafika csodája, hogy a fehér papíron elhelyezett egyetlen pont is képes dramaturgiai erővel hatni, a vonalba pedig titáni energiákat lehet sűríteni. A jó rajz mindig elbeszélés, történetsűrítés, a rajzolás (ha jól csinálják) mágikus aktus. Ráadásul egyáltalán nem kellenek színek ahhoz, hogy a látvány teljes legyen. Legalábbis minden idők egyik legnagyobb grafikusa, Szalay Lajos esetében biztosan így áll a helyzet. Ahogy az Amerikába szakadt életművész, konyhafőnök Szathmáry Lajos, azaz Louis Szathmáry írta egy 1982-es cikkében: „Szalay tintája – ha kell, – úgy fröccsen, mint a vér, szinte vörösen és sűrűn, de ugyanaz a fekete tinta oly gyengéden zöld vagy hamvas búzavirágkék impressziókat tud hagyni a papíron, ha akar, mint amilyent más piktorok száz színből sem tudnak palettájukon kikeverni”. John Steinbeck levélben köszönte meg neki a könyve borítójára készített rajzott, Argentínában iskolateremtő mesterként emlékeznek rá. Magyarországon ugyanakkor sokan csak Picasso gyakran idézett mondása („Ha két grafikus neve marad fenn az utókorra a huszadik századból, a másik én leszek, ha csak egy, az Szalay Lajos lesz”) miatt hallották egyáltalán a nevét. A messzire üldözött, külföldön nevet szerzett hazai alkotók kétes „jutalma” ez a fajta világhír, holott túlzás nélkül a 20. századi modern magyar grafika egyik megteremtőjéről beszélünk, akinek öröksége itthon is mindmáig hat. Az 1909-ben paraszti sorba született, majd hosszas emigráció után – Argentína után New York lett átmeneti otthona –, 1995-ben Miskolcon elhunyt művész sorsvonalát a történelmi kataklizmák – a második világháborús frontszolgálatot is beleértve – és saját, megalkuvást nagyon nehezen tűrő természete együtt jelölték ki. A lélekrajzoló című, gazdagon illusztrált monográfia szerzője, Sümegi György az életmű legavatottabb ismerőjeként minden eddiginél átfogóbb és teljesebb képet rajzol ennek a korszakos zseninek a pályaképéről.