Lengyel Zsolt-rendező: Mindig fotók között éltem, kétéves koromban az apám „laborjában” a három hívó tál közül az utolsóban, a fixírben húzogathattam az előhívott képeket, vedd már ki, mert besárgul! Karbidos vakuval villanthattam, a fejed fölé tartsd, mert megégetheti a hajad, ahogy lobban a láng! Hengerelhettem a szárító nedves vászna alatt, a kópiákat, vigyázz, ha túlságosan nyomod, összegyűröd! Aztán a katonaságban ülök a földön és próbálom szétválogatni a több mint kétszáz kopasz, teljesen egyforma arcot, mert elrontottam a nyilvántartást, miközben lefotóztam a századot. Később találkozhattam André Kertésszel is, hogy csak egyetlen egy nevet mondjak…, szóval több volt ez nekem, mint fontos. Minden volt sokáig. És hiába tele a net fényképek milliárdjával, jó kép mára semennyivel sem lett több. Tamástól mindig irigyeltem, hogy képes a munkája után, közben, mindig lőni, a ma már csak street photography-ként emlegetett utcai riport képeit. Az amatőr lát, a profi láttat. Ezek a budapesti képek nekem azért fontosak, mert állandóvá teszik a teljesen mellékes hétköznapi helyzeteket, embereket, fényeket, érzelmeket. Nyomni a gombot mindenki tudja, idióták kezében látok nap mint nap méregdrága gépeket, tort ül a sznobság, a dilettantizmus, a semmi. Ezért jó néha megállni egy pillanatra és látni, hogy a profi, a művész kezében az utca halál unalmas lüktetésében is benne van az a bizonyos nagy pillanat, amit mi nem látunk meg. Csak Gömör Tamás szemével. Köszönjük!