A beszédes nevű Söténd, a képzeletbeli kisváros olyan, mint a fekete lyuk, elemészti a fényt. Természetesen nem fizikai, hanem metafizikai értelemben van itt állandó sötétség; az itt élő vagy ide érkező emberek a lelkükben érzik az örökös homályt, az éj sötétjét. A lazán összefüggő elbeszélések sorának is fölfogható regény néhol véresen komoly, néhol humoros, és hogy épp melyik felhang érvényesül, az részben függ az olvasó hangulatától is. Az egyes szám első személyben kezdődő kerettörténet elején az újságíró - vélhetően az író alteregója - azért érkezik Söténdbe, mert másfél évvel azelőtt meghalt egykori tanára emléktáblájának avatásán ő mondja az ünnepi beszédet. A később harmadik személyben elbeszélt történések lényegében emlékezések és kocsmai tűnődések formáját öltik.