Kányádi Sándor - több mint harminc év elteltével ismét megjelenő - kötetének versei már-már irracionális és mélységesen tragikus emberi közegből és közösségről hozták a lélek megrendítő híreit. Azon az erdélyi vidéken, ahol a költő akkor dolgozott "szomorú / sorsú emberek szomorú / szemében alig pislogó / mindegyre el-ellobbanó / fakó reménység révedez" (Metszet). Ennek megfelelően a költő valóságszemlélete a látvány és a gondolat lényegére csupaszító, összpontosító, a dikciója pedig a dramatikusan tömörítő, zárt poétikai formák felé hajlik - kiérlelt formakultúrával izzítva fel fájdalmas mondanivalóját, a túlélésért, a reményért vívott harc humánus eszméit. A gondolaton és életérzésen túl maguk a kifejezési formák is szorongatottságot sugallnak.