Az elismert író és színházi kritikus újabb nagy regénnyel jelentkezett: Tompa Andreától eddig sem állt távol a huszadik századi magyar történelem, valamint annak Erdély-specifikus olvasata, azonban a jelen könyve egy olyan témát és traumát dolgoz fel, amelyre érdemi választ azóta volt sem könnyű adni. A Sokszor nem halunk meg az erdélyi holokauszttal és egy túlélő élettörténetével vet számot: a többszörösen egymásra épülő identitások, az Erdélyben magyarként élő zsidóság, amelyet éppen a magyar hatóságok árulnak el és ítélnek pusztulásra, a román államban sem találta a helyét. A regény ezt a kirekesztettséget, ezt az örökös üldözött és kisebbségi létmódot viszi színre, miközben távol áll tőle a primer ítélkezés. A történet egy túlélő csecsemővel veszi kezdetét: Matilda, akit a házaspár (Feri és Erzsi) egymás között csak Matyinak becéz, egy kitelepítés előtt álló zsidó család legkisebb gyermeke. Feri és Erzsi először csak vigyáz rá, majd a kitelepítés után náluk is marad a gyermek, náluk nevelkedik.