Azt mondják, egy regény próbaideje ötven év. Ha ötven év múltán is olvasható, akkor az tényleg regény. Az én lexikon-szerűnek, szótár-szerűnek álcázott regényemet a betűkbe rejtett KÉPLET – MOZGATTA. Mint valami hajócsavar az előre tartó hajót. A képlet (1985-öt írtunk) hódított. Meghódította (negatívan, de számomra termékenyen) a CENZORT is. A kiadó leleményes igazgatója lecserélte a nekem oly kedves címet (Séta nőkkel, bakkecskékkel). És felvitte a kéziratot a cenzúrára: Séta gramofonzenére… P. elvtárs, a cenzor belelapozott, „Na, ez se olvasmány”. És másnap már közölte a lapozgatás „eredményét” a kiadóval: „Mehet. Semmi gond vele. Egy avantgarde hülyeség”. Aztán hamar lett gond. Újra nyomás, új kiadás majd csak tíz év múlva, a rendszerváltozás után.) Azóta több nyelven is nagy sikert aratott. Korszellem, tiltás, cenzúra, hiány – elmúlik. De szeretném hinni, hogy ami képlet, az addig él, ameddig „működik”. Még van egy évtized az ötven év próbaidőből...