A Székirálynő legénysége rendületlenül szeli a tenger habjait, mikor is azzal a nehézséggel szembesül, hogy a hajón elfogyott a víz. Az eget és a felhőket elnézve eső nemigen van kilátásban, így a hajó kiköt egy hívogató öbölben. Rumini és barátai ivóvízkeresés közben egy sziklafalhoz érnek, amelynek simára csiszolt felületét rejtélyes, vörös rajzok díszítették: pöttyök, karikák, hullámvonalak, illetve kezdetleges állat- és emberalakok. Kisvártatva egy szigetlakóval, Jolandával is találkoznak, akitől máris érdeklődnek – eredeti céljuk, az ivóvíz lelőhelye mellett – a rajzok eredetéről és jelentéséről, amikor furcsa jelenséggel találják szembe magukat: a lány még csak a kérdést sem érti, mert állítása szerint ők, a szigetlakók nem tudnak és nem csinálnak semmit – azon kívül, hogy olykor fésülködnek. S ez bizony azt is jelenti, hogy emlékezni sem emlékeznek semmire, de ami ennél is megrendítőbb: mesélni sem tudnak. Így aztán nem csoda, hogy amikor Rumini kalandjaik elbeszélésébe kezd, ámultan hallgatják a szigetlakók… Nem sok kellett, hogy Jolanda megkérje Ruminit, Balikót és Sebestyént, hogy segítsenek nekik megkeresni az ő ellopott meséiket, emlékeiket.