GAÁL JÁNOS: AZ ÉN VIRÁGAIM E néhány lap nem könyv, csak képek sora, az én virágaim képeinek sokasága. Többször megfordult fejemben a gondolat, egy helyre összegyűjtve egy régen letűnt mesterség emlékeit a jövendőnek elmenteni – hiszen múzeumi restaurátorként eddigi életem több mint három évtizede ilyen tárgyak között pergett – de az ötlet csak ötlet maradt. S talán ez is lett volna a sorsa, ha régi dolgaim között kutatva, keresgélve kezembe nem kerül egy kissé gyűrött, megsárgult papírlap, rögeszméim dedikálása: „És hulló csendben, észrevétlenül a hó, és betakarta a nyomokat… E nyomok eleinktől reánk maradt örökségünk, amihez jussunk van, de kötelességünk is nem feledni öreg, elmúló dolgait régen elporladt embereknek. Üzenet ez a közülünk valóknak és parancs, ezért adom kezedbe e könyvet az úr 1988-dik esztendejének Karácsonyán.” E megfakult írást olvasva sok mindenen elgondolkoztam és eszembe juttatta ország-világ változását, a művelt Nyugat-Európa önfeladását, önpusztítását és az őrült, megbomló Amerika vízióit. Beszélnek önjelölt, magukat haladónak, demokratának és mindennek nevező „próféták” európai értékekről, hagyományokról, de nem tudják mi is az. Beszélnek ők – a hamis próféták – bennem pedig feszül a kérdés: Mi lesz velünk, milyen jövő vár reánk, gyermekeinkre, unokáinkra?! – egy eszét vesztő világban, ha a józan ész nem kerekedik fölül!!! Mi lesz veled, Magyarország?! És ekkor jutottam az elhatározásra, hogy az én virágaim – bizony magyar és európai értékek, nekem mindenképpen azok – megőrizendő örökség, hát ezért kötöm egy nagy „csokorba” valamennyiüket. És azért is, mert egyre sivárabbá váló világunkban a még érző, gondolkodó emberi lényeknek szüksége van szívet-lelket melengető, szemet gyönyörködtető szépre. Persze lehet, hogy nem is igazán szépek az én virágaim, de nekem mégis kedvesek, mert az örökké élő múlt porából születte virágok ezek. Adom hát mindazoknak, akik magyarok, és a szépet magyarul szeretik.