Medgyessy Éva két színművében az emlékezés sorsfordító cselekedet. Jolka a havasi tisztáson, Rika a beszédképtelen apja mellett idézi fel az életét. Szavaik nyomán a szűk színpadi tér benépesül: szerelmek és veszteségek elevenednek meg, s lassan azok az indulatok is felismerhetővé válnak, amelyek hosszú időre meghatározták a másokhoz való viszonyukat. Mindketten olyan történetet mondanak el, amelynek maguk is újra átérzik a súlyát. A Kemény János regénye nyomán született A viziboszorkány egy rendkívüli asszonysorsot sűrít monodrámává. Jolka hangjában együtt halljuk a szerelemre vágyó lányt, a számító kereskedőt és a gyermekét elveszítő anyát. Ereje, amellyel helyet vív ki magának a férfiak uralta világban, idővel kegyetlenséggé is válik. Medgyessy Éva közel enged ehhez az ellentmondásos emberhez: megmutatja sérüléseit, miközben tetteinek felelősségét is meghagyja neki. A havasra visszatérő asszony végül maga mondja el saját búcsúztatóját. A Rekviem egy házért személyes vallomásából egy eltűnt Kolozsvár lakói lépnek elénk. A lebontásra ítélt házban összeszövődő életeket a nélkülözés, a megfigyelés és a kiszolgáltatottság formálja, de az együttélésnek megvannak a maga örömei, titkos szövetségei is. Rika emlékezése ezt a közös világot őrzi, miközben apjával is számot vet. A gondoskodás mozdulatai közé szemrehányás vegyül; a múlt feltáruló titkai pedig új megvilágításba helyezik mindazt, amit szeretetről és elutasításról addig tudni vélt. A két mű végén különös hangsúlyt kap a név. Jolka élete különböző szerepeit sorolja fel, míg eljut önmagához; Rika azt akarja, hogy apja végre az ő választott nevén szólítsa. E megszólalásokban az önazonosságért folytatott küzdelem válik személyessé és színpadon átélhetővé. Mire elhangzik a két név, már ismerjük a mögöttük rejlő életet ‒ eléggé ahhoz, hogy ne érjük be könnyű ítéletekkel.