Kevés helyen olvashatunk annyira élethű, egyúttal szórakoztató veszekedéseket, mint e lendületes és cinikus humorú regény lapjain. Csípős ki- és beszólásokban nincs hiány, ahogy az anekdotaszerű epizódokból elénk tárul a mai Románia sajátos alulnézeti képe, a háttérben egy fel nem oldott családi titokkal, ami után csak a radikális lezárás és újrakezdés lehetősége kínálkozik. Saját látásmódját a főhős a másnaposság nyújtotta tisztánlátáshoz hasonlítja magában. Kiábrándult monológjában a jelen abszurd pillanatai mellett felvillannak az előző rendszer és az átmeneti időszak személyes emlékei, bizonyságképpen arra, mennyire végérvényesen reménytelen világban élünk, és hasonlóan reménytelenek benne a kapcsolataink is. Pault hisztérikus exfelesége és idősotthonból kidobott apja nyomasztja, miközben egy álszent környezetvédelmi projekt ötletgazdájaként járja a vidéket, azzal szembesülve, hogyan ajánlgatja – egy komplett disznótorossal megtámogatva – unokáit modellül a „plasztik gyerekek” installációhoz az újgazdag polgármester. De a fiatal nemzedék is megkapja a magáét: a „tudatosság” és az „érzékenyítés” e görbe tükörben üresen csengő jelszavak maradnak. Érkezett egy fénykép a gostinui polgármestertől. Még a „Finommechaniká”-ban voltam, és arra gondoltam, micsoda elcseszett este. Valószínűleg ő sem volt józan. Kivitte a kis Carment és a kis Bogdant a kertbe, és lefotózta őket a karácsonyi dekoráció színes lámpácskái között. A két gyerek kézen fogva állt, és mosolyogva sandított az ég felé, ahol minden bizonnyal az áldott jövő lakozott. Fogalmam sincs, mit láthattak abból a jövőből, mert éjszaka volt. Továbbküldtem a fotót Slavicnak ezzel a kommentárral: „Azt válaszoltam neki, hogy hagyja kint őket éjszakára, és kész is a szobor.”