Nagy Gusztáv író, költő, műfordító, a hazai roma irodalom meghatározó alkotója több tucat novella kerekségű életepizód formájában alkotta meg memoárját. A békési Pusztaföldvár cigánytelepén született kisfiú első emléke ötéves korából való, amikor az idős asszonyok még mindig hazavárták a világháborúban elhurcolt férfiakat, rokonaikat. Az író megemlékezik Marisról, a nevelőanyjáról, meg Gemecs néniről, a mesemondóról, aki jóra, szépre nevelte a telep gyerekeit. A gyermekkor mozaikos emlékképei attól a naptól válnak csaknem folyamatos elbeszéléssé, amikor a kisfiú 1959. szeptember 1-jén először ment iskolába. Ő mezítláb, osztálytársai cipőben; ő újságpapírba csavart zsíroskenyeret evett, a többiek finom uzsonnát. Itt tapasztalta meg először a kirekesztést, a megbélyegzést, ahogy írja: „Ott voltam, de nem tartoztam közéjük”. Első szerelme is keserű emlék; hetedikes korában ismert meg egy kislányt, akit a szülei eltiltottak tőle. Pedig ő mindig jó akart lenni, ahogy tanították neki: a szívjóság olyan fontos, mint Egyiptomnak a Nílus vize. Aztán beiratkozott a gimnázium esti tagozatára, Budapestre jött, Soroksáron lakott nevelőanyja testvérénél, munkát vállalt a vágóhídon, de folyton szembe találta magát a megkülönböztetéssel; elkeseredésében hazautazott. Később ismét Pestre jött, itt Choli Daróczi József és Osztojkán Béla támogatásával írni kezdett, megjelentek az első cikkei a hazai cigány nyelvű sajtóban, később lefordította Az ember tragédiáját lovári nyelvre (1992). Innét már egyenesen emelkedett a pályája, Barcelonában részt vett a Nemzetközi Cigány Nyelvi Konferencián. Aztán megismerkedett Vikivel, élete párjával. A Ferkovics József cigány képzőművész grafikáival illusztrált kötet jóval több, mint egy életvallomás, mert benne van az elmúlt háromnegyed évszázad hazai cigányságának az élete, és benne van egy jóra és szépre nevelt fiú föltörekvésének példája, hogy a népét szolgáló értelmiségivé, alkotó emberré váljék. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"