Malejkó Norbert költőként a létezés peremvidékét ábrázolja, a halál felé lejtő tájék világát. A kötet első, ötven rövid verset tartalmazó fejezetének címe (Hospice) mindent elárul a versek tartalmáról. A költő személyes tapasztalatai révén ismeri a végstádiumba jutott betegek helyzetét, akiknek már csak a fájdalmait csillapíthatják ideig-óráig, akiknek a gyógyulására már nincs remény, akik a maguk szenvedései mellett a sorstársaikét is el kell, hogy viseljék. A szerző nem a helyükbe képzeli magát, maga felől tekint ezekre a szenvedő emberekre, a saját lelkülete szerint szánja őket. Sokat mondóan szól arról, hogy a nagybetegek arcát nehéz megjegyezni, a nevük, a tekintetük összefolyik előtte, aztán mégis, évtized múltán is fölrémlik az emlékük (05.).