A Hugo-díjas szerző Alapítók-trilógiájának második kötetében Sancia Grado vállára nem kisebb teher nehezedik, mint a világ megmentése, melyet már csak azért is magára kell „vállalnia”, mivel a közeli véget részben ő és barátai siettették. A történet szervesen viszi tovább a trilógia első kötetéből (Kohómente; 202423095) megismert eseményszálat. A szerzőnek azonban már nem kellett akkora teret szentelnie a világépítésre, azt ugyanis a nyitókötetben bőségesen megejtette. Emlékeztetőül: Tevanne metropolisza egy olyan világban található, ahol a mágiahasználat elfogadott dolognak számít, viszont ahhoz, hogy az élettelen tárgyak értelemmel felruházott entitásokká váljanak, különleges tudásra, a szkriptelés művészetére van szükség. E mágikus „programozást” eddig viszont az egymással szövetségi viszonyt ápoló, hatalmas kereskedőházak őrizték szigorú titoktartás mellett. Sancia eltökéli, hogy kerül amibe kerül, de a megszerzett tudást megosztja Tevanne minden polgárával. A világvégét pedig ki vagy mi hozhatná el, mint egy bosszúból feltámasztott isteni lény. A Sancia által sarokba szorított kereskedők ugyanis nem láttak más megoldást, és elkeseredésükben megidéztek egy hierofant, egy olyan lényt, ami a szkriptelés révén isteni képességek birtokába került. Crasedes Magnus egykor maga is ember volt, de isteni lény vált belőle.