Forgách Andrásnak nem kellett sokat kutakodnia családtörténetében, hogy tragédiák sorozatára leljen, ám csak valódi szépíró, a nyelvvel zsonglőrködő művészként múltra tekintő alkotó képes megtalálni a tragikus életek sűrűsödési pontjait, s egy életút minden félresikerült kísérletét, traumáját, elbukott próbálkozását, elvetélt álmát, valamint lemondását és kudarcát egy jól körülhatárolható időpillanatba sűríteni. A szerző folytatja az olvasói és kritikai visszajelzések alapján komoly visszhangot kiváltó családregény-folyamát, és az Élő kötet nem marad (201808121) és a Zehu (202414205) után a Papámmal fejezi be a trilógiává bővült sort. A regény remekbe szabott mondatokkal, gyönyörűen megfestett, máskor a tragikumot kiemelő szűkszavúsággal beszéli el a narrátor-szerző apjának életútját, melybe óhatatlanul is beleíródik a szerző gyermek- és fiatalkora. Forgách Marcell, a szerző apja, vagyis papája csak családja női tagjai éleslátásának és konokságának köszönhette, hogy még idejében elhagyta Romániát, ahol noha családja a sikeres és befolyásos kereskedők között volt számontartva, nem kerülhették el a megsemmisítést, a náciknak behódoló román kormány intézkedéseit. A tizenkilenc éves Marcell végül életben marad és hamis útlevéllel eljut Palesztinába. Politikai nézeteit sosem tagadva belép a kommunista pártba, melynek helyi szervezet azonnal meglátja a fiatal férfiban a potenciális ügynök lehetőségét. A kivándorolt fiú így kerül az angol hadsereg kötelékébe, hogy onnan is információkkal lássa el a pártot. Meggyőződéséből egy jottányit sem engedve kerül éppen emiatt később összetűzésbe a sztálini idők után megváltozó pártvezetéssel, konkrétan főnökével, az MTI vezetőjével, később pedig tartótisztjével.