Mindig bíró akartam lenni. Még találkoztam a régi Kúria egy-egy kiválóságával és súlyos kontrasztként, a Bírói és Ügyészi Akadémia gyorstalpaló éveiben kiképzett munkás- és parasztszármazású, sokszor még középiskolai végzettséggel sem rendelkező bíróval. A szentendrei kispolgári család első diplomát szerző tagjaként a jogi tanulmányokat követően a kerületi bírósági fogalmazói állásától az 1989-ban létrehozott Alkotmánybíróság alapító tagságáig, a Legfelsőbb Bíróság elnöki tisztjét tizenkét évig betöltve az ugyancsak új Magyar Bírói Akadémia igazgatójaként befejezett állami szolgálatom meghaladja a fél évszázadot. Arra vállalkoztam, hogy e több nemzedéknyi idő emlékeit, sok-sok sajtóanyag és bírósági dokumentum felhasználásával, de mindvégig vallomásszerűen, személyes hangvétellel megörökítsem. Írásom nemcsak a felidézett események okán, de a velem egy időben működő „szereplőtársak” megnevezése miatt, ha egyenetlenül is, dokumentarista jellegű. S persze az események szubjektív kommentálása sem maradhatott el, ha éppen nem ez volt a fő indítéka a mű létrehozásának. Az 1990. évi cezúra sokakat késztetett korábbi tevékenységük legalább részleges megtagadására, ha nem átírására. Ilyenre sem lelkiismeretem, sem karriervágy nem kényszerített. 1992-ben egy éven át az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának elnöke voltam, s a Genfből felfedezett „nagyvilág” segített hazánkat a valós helyére tenni, szerénység és büszkeség elegyével. Minden tisztségben jogász maradtam. Nem több, nem kevesebb, amikor a Covid-járvány miatt megkésve átvettem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karától a gyémántoklevelet. Sötét korszakban, 1956 és 1960 között jártam egyetemre. Mégis: kiválóbbnál kiválóbb professzoraim olyan tudást adtak át és követeltek meg, amelyre mindig hagyatkozhattam. Ez nem a sokszor alig követhetően gyarapodó és változó jogszabályok ismeretét, hanem a jog meglepően keveset változó lényegét jelenti.